.:: Jazz szemszöge ::.
Az éjszaka folyamán felkeltem és kimentem a nappaliba Bradhez. Nem aludt, de látszott a fáradság az arcán némi eltökéltséggel.
- Szia! - köszöntem neki.
- Szia, te nem alszol?
- Nem, gondoltam kijövök, hogy ne legyél egyedül.
- Értem, sajnálom a családi jelenetet, de mondtam, hogy az apám elmebeteg. - fordult felém.
- Igen, látom. Egy kicsit emlékeztet valakire.
- Tényleg?
- Igen, de nem tudom kire, csak szerintem egy emlék a múltamból.
- Miért mondod azt, hogy a múltad?
- Mert most a jelenem van. - mosolyogtam rá.
- Igaz.
- Menj fel pihenj maradok és vigyázok.
- Ne, ne kérd ezt tőlem. - várt egy kicsit, majd folytatta - Na jó, a pisztoly az asztal fiúkba. Köszönöm Kristine.
- Nincs mit, menj csak. - ez az éjjeli elköszönés körül belül éjjel 1-kor történhetett. Nem kapcsoltam Tv-t nem hallgattam zenét csak ültem és a múltamon, az életemen gondolkoztam Azon, hogy hiányzok-e a szerelmemnek, a barátaimnak és a családomnak. Vagy rossz ember voltam és meg kell, hogy változzak, ha megtalálom önmagam. A történetem, a történelmem. Ezekből a homályos gondolatokból az ajtó nyilassá zökkentet ki. Lassan hangtalanul kinyitottam az asztal fiókot és magamhoz ragadtam a pisztolyt. Sötét volt és nem láttam a betörő alakját, remélem nem Brad apja jött vissza. Ez a sok izgalom nekem sok egy napra. Ma tudtam meg a nevem, hogy van szerelmem és, hogy valószínűleg színész vagyok meg azt is, hogy Brad ki és milyen a családja nem beszélve a maffiavezér apjáról, aki ránk támadt és még ez a betörés is. Az ajtó csukódót és csoszogást hallottam a parkettán. A fegyvert magamhoz fogtam, de rá jöttem, hogy nem tudom használni, így egy közelben lévő tárgyat fogtam, amivel védekezhetek. Ezt a célt szolgálta a nappaliba lévő váza. A betörő elérte az én támadó állásom és én leütöttem. Szegénynek fájhatott, mivel rögtön a földön kötőt ki. Brad lerohant a puffanásra.
- Te mit csinálsz? - kapcsolta fel a villany.
- Leütöttem egy betörőt. - jelentette ki.
- Igen, az öcsémet. - nézet rám egy kicsit szemrehányóan.
- Sajnálom. - súgtam neki oda, aztán felvittük az öccsét az emeletre és lefeküdtünk aludni.
~Más nap~
Reggel, mikor felkeltem eszembe jutott az esti akcióm. Legalább megvédtem magunkat a betörőtől és nem lőttem le. Bocsánat kérésként gondoltam illene nekem felkelteni, hogy elnézést kérjek, így átsétáltam a szobájába. Ez a kép tárult elém:
- Szia! Nem ez nem jó .... Jó reggelt! Ez sem jó. Sajnálom, hogy. - próbáltam összehozni egy értelmes mondatot, amikor megfordult, így át vette a szót.
- Én, Kristine, aki leütött. - ismertem el a bűnömet.
- Értem ezek szerint ezért fáj a fejem. Legalább emlékezetes marad a találkozás. És mond csak Kristine te a bátyám barátnője vagy?
- Mondjuk. - mosolyodtam el.
- Tehát igen, szerencsés bátyám van.
- Jó reggelt! - köszönt az említett tag.
- Neked is. Látom találtál egy kedves és bátor lányt. - mosolygott Carlos.
- Igen. - puszilt meg Brad és rám kacsintott.
- Ha nem baj fiúk én megyek Elishabeth még szerintem ideges. - fordultam Brad felé és kimentem a szobából. Hallottam, hogy Carlos kérdezi a "barátom", hogy mi történt az anyukájukkal a távolléte alatt és milyen dolgok történtek, mert már féléve nem volt otthon. Szegény srác, nem tudja mibe keveredett mondjuk én sem.
- Szia Kristine. - köszönt a háziasszony.
- Jó reggelt!
- Hallom leütötted a fiamat. - mosolygott.
- Igen, de nem volt szándékos, vagyis az volt, de azt hittem, hogy a férje jött vissza és nem akartam megölni, így a vázát használtam fegyvernek. - ezen nevetni kezdet.
A nap további részében Carlos-sal és Brad-del elmentünk strandolni. Az apjuk nem kereset minket, tehát egy nyugis napot tudhatunk magunkénak. Nekem egy emlék kép jutott az eszembe a múltamból.
Azt tudom, hogy a szőke hajú lány az én lehettem, de másikat nem tudom, csak annyit tudok róla, hogy hintáztunk és én leestem ő felsegített és vissza ültünk, majd az ő "segítsége" által ismét a földön kötöttem ki, de én nem tettem semmit felálltam és leporoltam magam, utána visszaültem mellé a hintára és megöleltem.
Talán a barátnőm lehetett, mert nem nagyon hasonlítottunk egymásra csak az orrunk. Ennyi történtek velem, nem sok, de legalább van emlékem, ha gyerek vagyok is és a földön kötök is ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése